Bevallom, időnként elszomorít, ahogy sorra zárnak be különböző mesterségekhez köthető üzletek. Vidéki kisvárosokban ma már ritkán találni rőfös boltot, órást, szabót, hentest stb… És ezek helyét csak részben vették át a nagyobb városokban nyílt bevásárlóközpontok szolgáltatásai, részben viszont piaci űr maradt utánuk.
És bizony érzelmi űr is keletkezik egy-egy kedvesen kopott hely bezárásával. Kérdés, hogy ez az érzelmi űr egy potentiális fogyasztó vágya a személyesebb kiszolgállásra vagy csupán gyermekkori nosztalgia. És persze az is kérdés, hogy van-e akkora ez az űr, amit megéri egy vállalkozásnak kitölteni. Leginkább pedig arra vagyok kíváncsi, hogy a társadalmi változások törvényszerűen okozzák-e ezeknek a kisvállalkozásoknak a megszűnését vagy inkább a tulajdonosok csökevényes vállalkozói képessége áll a háttérben. A minap ellátogattam a szabómhoz; és az ebből kikerekedő történet tanulságai talán választ adnak a kérdésre.
Amikor leírtam, hogy a szabómhoz, már mosolyognom kellett magamon, hiszen életemben egyszer találkoztam vele pár hónapja, és az átalakításra hozzá vitt zakó még mindig nála van. De hát egy férfinak szüksége van szabóra, méghozzá olyanra, ami a sajátja. Nem egy arctalan eladót akarunk ruházati tanácsadónak, aki átlag hat hónapot dolgozik ugyanabban a plázában, tehát jó eséllyel akkor láttuk először és utoljára, amikor megpróbálja ránksózni a majdnem jó méretű méregdrága zakót. Sokkal inkább szeretnénk egy kellemes üzletbe betérni, ahol egy sokatlátott, deresedő halántékú öregúr a nevünkön szólít bennünket.
Miután körülbelül egy éve beszereztem a fentebb említett majdnem megfelelő méretű zakót, már másnap szabóhoz akartam vinni. Sajnos az általam ismert lágymányosi üzlet ajtaján csak egy olvashatatlanságig ázott cetli fogadott. Nem estem kétségbe, visszatértem a vásárlás színhelyére a fogyasztás templomába, a plázába, hogy kicsit igazítani kellene a zakón. Természetesen ők nem foglalkoznak átalakítással. Semmi baj - gondoltam - biztosan van élelmes szabó, akinek a névjegye halomban áll a pénztárnál. Nem volt. Egy darabig altattam a projektet, de aztán egy régebi zakó végleges leamortizálását követően újra napirendre került a feladat. A következő ötletem természetesen a Google volt, és itt visszatért a hitem az emberiségbe, hiszen jó pár szolgáltatót találtam. Nem rengeteget, de tény, hogy aki nagyon akar az talál szabót a neten. Úgy tűnik azonban, hogy annyira azért nem akartam. Az egyikről sütött, hogy méregdrága, a másik túl messze volt, és szombaton csak egy volt nyitva. Ez utóbbit fel is hívtam, de csak több hétre előre tudtak volna vállalni. Újra elvesztettem a lelkesedésem. Újabb hónapok teltek el, amikor a vak szerencse (szó szerint) jött velem szembe.
A lakásunktól pár száz méterre kiszúrta a szemem egy varrónő alagsori üzlete. Valószínűleg már több százszor mentem el mellette. Beletelt pár hétbe, mire meg tudtam látogatni, mert a reggel kilences nyitás idején már vagy nem vagyok otthon vagy rohanásban vagyok. Az este hatos zárás idején még általában dolgozom, hacsak nem sietek valahová. De a varrónő nem az a hely, ahová sietek munka helyett. Ennek ellenére viszonylag gyorsan sikerült úgy alakítanom a dolgokat, hogy egyik reggel beugrottam hozzá. A zakóm átalakítása ugyan kívűl esett a tavékenységikörén, de ajánlott egy másik szakembert a kerületben. Rákerestem Google-ben, de nem volt honlapja. Street view-ban megtaláltam az üzletet, de a nyitvatartást már nem tudtam elolvasni. Egyik nap munka után vettem a fáradságot és elsétáltam odáig. Már zárva volt, de megtudtam, hogy hétköznapokon 11 és 17 óra között tart nyitva. Ez szeptember végén volt, és tudtam jól, hogy ősszel már nagyon kell nekem az a zakó. Szerencsére kapóra jött egy nap, amikor más ügyből kifolyólag szabadságon voltam. Elsétáltam hát újra az üzlethez, immár nyitvatartási időben. Ahogy előre elképzeltem, egy őszes, középkorú úriembert ismertem meg a szabó személyében, akitől pár perc alatt többet tudtam meg a zakókról, pontosabban blézerekről, mint előtte egész életemben. Megígérte, hogy egy héten belül elkészül. Tökéletes, gondoltam akkor. De a történetnek még mindig nincs vége.
Ősszel általában az ember nyakába szakad a munka. Velem is így történt, így újabb hetek teltek el miközben nekem sehogy sem akaródzott a munkaidőm kellős közepén elzarándokolni az elkészült zakóért. Pedig a szabó volt olyan kedves és fel is hívott, hogy emlékeztessen mulasztásomra. Végül, ünnepek előtt úgy alakult, hogy megint szabadságon voltam egy napot, így a szakadó eső ellenére újból betértem hozzá, hogy pontot tegyek egy egy éves történet végére. De nem sikerült. Az ajtón cetli fogadott (ez valami iparági szokvány lehet), miszerint az üzlet szabadság miatt a héten zárva tart… Itt tartunk most. És bár a zakó még mindig nincs meg, lett egy újabb poszt. Csak pozítívan. Lássuk az e heti PontKomBlog tanácsokat, ezúttal szabóknak!
Amikor egy vállalkozás értékesítési folyamatát szeretnénk fejleszteni sosem az az első kérdés, hogy hogyan érjünk el újabb vevőket és milyen üzenetekkel bírjuk őket vásárlásra. Nem. Az első kérdés az, hogy milyen akadályok tornyosulnak azok előtt, akik már ismerik a szolgáltatásunk és szeretnék igénybevenni. (Sosem értettem például a budapesti szórakozóhelyeket, ahol azért nem tudja az ember tiszességesen leinni magát, mert a buli felében férfiként a bárpultnál áll sorban, nőként a mosdónál.)
Induljunk ki abból az alaptézisből, hogy a ma emberének is van igénye "ruhajavító szolgáltatásra”, ha az kényelmesen elérhető. Valami frekventált helyen kell tehát üzletet nyitni. Sajnos az ilyen helyek nem olcsók. Ahhoz, hogy kitermeljük a magas bérleti díjat, meg kell kérnünk a szolgáltatás árát. Ki fogja ezt kifizetni? Az, aki minőségi ruhákat vásárol. A luxus márkák vásárlóinak már biztosan van szabójuk, a cél tehát a dolgozó középosztály. Őket pedig nagy tömegben legjobban plázákban lehet elérni, ahová leginkább pont, hogy ruhát vásárolni mennek.
Tegyük fel, hogy lyukasra kerékpároztam a nadrágom ülepét és megyek beszerezni egy új farmert! A legjobb lelki állapotban vagyok, hogy feltűnjön a GAS üzlet melletti szabóság. Nem mindegy, hogy harmincezret fizetek egy nadrágért, vagy háromezret a régi foltozásáért. Sőt, egy plázában az a tény is mindenki számára szembeötlő lenne, hogy egy közepesen márkás ruha árából bizony szabóval is csináltathatnánk a ruháinkat. Mindennek azonban csak akkor van értelme, ha az üzlet nyitva is van. Nem azt javaslom, hogy a szabóságok feltétlen legyenek nyitva napi 12 órában. Legyenek nyitva napi 6 órát, de délután kettő és nyolc között. Vagy legalább hetente egyszer legyen akkor nyitva úgy, hogy ne kelljen a vendégnek szabadságot kivennie.
Huhh! Fellelkesültem. Keressünk együtt egy vállalkozó szellemű szabót, aki szabóságot nyitna egy plázában. A PontKomBlog ingyenes tanácsadást kínál fel a számára.
